A gondolat

Fiatalkorom óta tudom, hogy gyógyítani, segíteni szeretném az embereket. Beiratkoztam hát a Semmelweis Orvostudományi Egyetemre, ahol gyógyszerész diplomát kaptam. Meg szerettem volna tanulni, hogyan működik az emberi test és a hibák, amik "lettek", azokat hogyan lehet megjavítani. Viszonylag hamar megértettem, hogy az, amit a gyógyszerekkel végre lehet hajtani, általában nem több, mint felmosni a padlót egy családtagunk után, aki folyamatosan sáros bakanccsal trappol át a lakáson. Ha az okot nem szüntetjük meg, a felmosás állandósul, vagyis piszkos marad a padló. Dönthetünk. Nem korszakalkotó a gondolat: kérjük meg, hogy vegye le a bakancsot az ajtóban! Ha hozzá van szokva ahhoz, hogy azzal járkáljon a lakásban, akkor nehézségekre számíthatunk, nem fog tetszeni neki az ötlet. De ha elmagyarázzuk, mennyi gondot okoz nekünk, lehet, hogy jobb belátásra tér. A változás ugyanis nehézséggel jár, nem kedveli az ember. Ide később még vissza fogunk csatlakozni. Sokat gondolkodtam azon, mennyire kiszolgáltatott az ember, akit több bölcs szerint is tökéletesre alkotott a Természet, ha véletlenszerűen "elkap" bizonyos betegségeket. Az egyetemen a betegségek okait sosem taglalták. Igazából a találgatásoknál megállt a történet (stressz, környezeti ártalmak, genetika, mérgek, sugárzások, vagy mindegyik, vagy "egyéni érzékenység", ami már elég ködös kifejezés ahhoz hogy el lehessen mögé bújni), pusztán az elváltozások mibenléte volt mindig fontos. A gyógyszeres megoldás lényege pedig az, hogy a sejtet hogyan lehet kémiai vegyületekkel úgy manipulálni, hogy ne látszódjon rajta az elváltozás. Viszont ez engem sosem nyugtatott meg. Arra gondoltam, nem lenne egyszerűbb, ha az okot találnánk meg, és azt számolnánk fel? Példánknál maradva: a bakancsnak az ajtó előtt a helye. Amikor viszont idáig eljutottam, úgy éreztem, bekerültem egy sötét szobába, ahol semmit sem ismerek, de a nagyobb baj az volt, hogy a sötét miatt nem is láttam, hogy mi az, amit nem ismerek. Sokszor hangoztatott mondat: "a betegségeknek lelki okai vannak". Lelki??? Azt sem tudjuk, a lélek micsoda, ha egyáltalán létezik. De nem anyagi természetű, az biztos. Akkor viszont hogyan képes az anyagi világ alkotóira hatni? Hogyan képes előidézni egy sejtdeformitást? Azok számára, akik racionalista kiképzést kaptak az egyetemen, ez elég nagy falat. Elkezdtem hát figyelni a világot, keresve olyan megnyilvánulásokat, amelyekre nincs magyarázat a mai racionális elme számára. Ezt figyelve rájöttem, elképesztően sok dologról azt sem tudjuk, eszik-e vagy isszák. Számtalan olyan jelenséget figyelhetünk meg, amire a tudományok azt mondják, hogy elvileg lehetetlen... Valójában pedig az orrunk előtt zajlanak. Az élet azonban megadja a válaszokhoz vezető utakat. Ilyen gondolatformáló tudomány a kvantumfizika. Mondhatnám úgy is: a gondolatainkat az anyagi világ felépítéséről alaposan megtépázza. Eljuthatunk odáig, hogy az anyag nem más mint rezgések három dimenziós kivetülései, amelyeket tárgyak formájában tudunk érzékelni. De az attól még pusztán energia. Ekkor még nem volt világos, hogyan lesz számomra ez a tény hasznos. Az élet ismét megsegített. Megfogant ugyanis egy gyermek, amely az én genetikai állományomat is magában hordozta. Ez pedig elképesztően sok kérdést vetted fel bennem. Mi az, hogy élet? Hogyan lesz "magától" egy sejtből egy tökéletesen differenciált csodálatos rendszer, ami él? Milyen feladataim lesznek mint apa? Előkerült a felelősségvállalás magam felett, a gyermekem felett és a közösség felett, amit alkottunk hárman az anyával. Az életem tele lett olyan kérdéssel, ami a külső világról magamra irányította a figyelmemet. Mi ez a rendszer? Hogyan épül fel egy család? Kinek mi a feladata? Mi az, hogy önérvényesítés, mi az hogy áldozat? Hol a határvonal? Jogok és kötelességek. Erkölcsi norma. Mi az, hogy szeretet, mi az ego? A kutatásaim során ezer helyen kellett átírnom az addig tanult gondolataimat. Rájöttem, elképesztően sok alaptalan téveszménk csücsül a fejünkben, igazságnak képzelve azt. Az életem ismét kegyes volt hozzám, megismerhettem a Metafizikai és Szellemtudományi Akadémia vezetőjét, aki révén az iskolába kerültem. Az elvégzéséig megtapasztalhattam magamon és másokon is olyan dolgokat, amik az ember számára a "csoda" kategóriába esnek. Hozzáteszem, ha 10 évvel azelőtt valaki ilyenekről beszél, vagy azt mondja én fogom csinálni, nem tekintek rá úgy, mint ahogy épelméjűekre szokás! Az Akadémián azonban megtanították a különböző betegségek energetikáját, hogyan lehet azokat felderíteni és hogyan lehet segíteni a páciensnek. Az energetikai gyógyítás széles palettáját adták a kezünkbe, de valahogy még mindig azt éreztem, hogy van még hova előre. Eljutottam a gondolatig.
Minél többet figyeltem a gondolataimra, annál világosabb kezdett lenni, a gondolatok azok, amik uralják az egész lényünket. Alapvető hatással vannak a szellemünkre, kialakítják az érzelmeinket, de még a testünk is "fejet hajt" előttük. A tudomány is látja már, hogy a testünk felépítését kódoló DNS sem egy kőbe vésett, megmásíthatatlan direktíva. A benne tárolt információ ugyanis reverzibilis (!!!) metilizációk révén rögzítődik a DNS szálra, tehát a mintázat alakítható. Ennélfogva alakulhat ez negatív irányba, károsítva a szervezetet, külső, céltalan vagy épp célzott fizikai rezgések által, de alakulhat tudatos energiák által is. Szintén számos tudományos megfigyelés támasztja alá azt, hogy a mi általunk gerjesztett gondolataink is képeznek akkora energiát, hogy képesek lehessünk hatni saját testünkre. Pozitív és negatív kimenetellel egyaránt! Ha csak csekély történelmi tudásomat vesszük is alapul, akkor is Buddha óta már nem egy elismert bölcs hívta fel erre becses figyelmünket.
Gondolat... az energia, amit megfejteni még ha nem is tudunk, használni azonban nagyon is! Sőt! Másodpercenként többet használunk, mint amennyi tudatosodik, amennyiről tudunk. De ha "csak" annyit... mennyi impulzus ez a külvilágnak? Mennyi saját testünknek? Mennyi az érzelmeinknek? Ugyanis minden érzelmet gondolatok alakítanak ki. Ha valami tetszik, arról sok jó gondolatunk volt előzőleg. Ha nem tetszik, akkor ennek az ellentéte zajlott le. Viszont ami nagyon fontos: éppen így teszünk magunkkal is. Amikor magunkra gondolunk, akkor épp magunkat alakítjuk át picikét arra a képre, amit magunkról festünk. Szerencsénkre azonban, mintha a Természet tudta volna, hogy ezzel a "fegyverrel" sokáig igen esetlenül lövöldözünk majd, vízipisztolyt adott a kezünkbe. Viszont a felelősségünket nem szabad nagyon kóborolni hagyni, mert köztudott: a víz hosszútávon a kőbe is képes mintát vájni! Ha pedig a szellemi utunkon meditációval, szellemi gyakorlatokkal erősítjük tudatunkat, így a gondolatunk erejét, akkor az a vízipisztoly vízágyúvá acélosodhat! Az pedig már nem vicces. Hatalmas dolgokat hozhatunk létre a segítségével (teremthetünk), viszont ismerünk olyanokat is, akik ezt az energiát sok millió ember elpusztulására fogták be.
Maga a gondolat témája szinte kimeríthetetlen, irodalma tengernyi. A régi bölcsek és a kvantumfizikával foglalkozó kutatók gondolatai egyaránt utolérhetőek. Szösszenetem az eziránt érdeklődőben csak egy "gondolat-csíra" lehet, amelyből viszont csodás virágot hozó fantasztikus növényt fejleszthet ki.
Nagyon sok sikert kívánok ehhez mindenkinek!